Távozik a krónikás
Skultéty Csaba halálára
Hát szervuuusz! - köszöntött hangosan, és felderült az arca, ha néha-néha találkoztunk a Naphegy lejtőjén. Nem hagyta, hogy bevásárlószatyrát átvegyem, pedig igen sok mindent cipelt haza. Egyszerre minden érdekelte, mit írtam aznap, hogy van a család, mikor találkoztam utoljára közös barátunkkal, Debreceni Misivel. És aztán magáról beszélt, fiumei anyagának kiállításáról, újabb könyvbemutatójáról. Skultéty Csaba számomra maga volt a huszadik század nyitott könyve. Ha nála voltam látogatóban, valami otthonos világú regénybe csöppenve érezte magát az ember, ahol egy müncheni antikváriumban általa vásárolt könyv ugyanúgy el tudott indítani egy kacskaringós, izgalmas történetet, mint egy minapi cikktéma. Én az a generáció vagyok, amely már csak elméletileg hallhatta őt Ambrus Mártonként a Szabad Európa Rádióban, ennek ellenére ugyanúgy el tudom képzelni Csabát a cigarettafüstös müncheni rádióstúdióban, mint a szüleim generációjához tartozó sok ezer embert, aki a recsegő hullámhosszra hangolt egykoron. Feleségemmel 2006 nyarán valószínűtlen, egyben emlékezetes apropóból találtuk ott magunkat Csaba budai lakásában. Azon az augusztusi tűzijátékos estén, amikor leszakadt az ég, és méteres víz hömpölygött Budapest utcáin, gyorsan ki kellett találnunk, hova húzódunk be, hogy ne kelljen csurom vizesen egész hazáig botladoznunk. Hazafelé útba esett Csaba Vártól nem messze lévő lakása. Az égzengés után nyomban felhívtam, tud-e egy teát adni. Alig akarta elhinni, hogy azért akarjuk rátörni az ajtót, mert bőrig áztunk és reszketünk a hidegtől. Miközben a parkettáján ültünk, és ruháinkat szárogattuk, azt mondta, csak a tévéből értesült az iménti viharról, pedig, látjátok, a fenti kisablak is nyitva van.
Más világban élt, és mégis megrögzötten a jelenben, vérbeli újságíróként. Asztalán mindig ott volt az aznapi Népszabadság és a Magyar Nemzet, és még ki tudja, hányféle folyóirat és könyv. Szerkesztőségekkel, kiadókkal, antikváriumokkal tárgyalt, figyelte az európai, de különösen a német és a szlovák közélet eseményeit. Tudtam róla, hogy odavan Fiuméért, és mindent gyűjtött, ami a város Monarchia-beli múltjával kapcsolatos. Mindig sajnálni fogom, hogy az e témában rendezett kiállításra a Széchenyi-könyvtárba nem jutottam el. Szenvedélyesen szerette a Felvidéket, a világok szélére került Nagykapost, az Ung vidékét. Úgy képzelem, nem volt nap, hogy ne gondolt volna vissza ifjúságának helyszínére. Egy naphegyi egymásba botlásunk alkalmával jól le is szidott. - Na, kiolvastad már a könyvet, amit adtam? Nem? Na, addig a szemem elé ne kerülj! - mondta, és én szégyenszemre egyszemélyes gyorstalpaló tanfolyam keretében bifláztam be életrajzát A Szabad Európa Rádiótól az Ung partjáig című kötetéből, hogy ha újra összeakadunk, majd ne kelljen magyarázkodnom. Skultéty Csaba a történelmi Nagy-Magyarország, sokat szenvedett hazánk egyik utolsó, és ami nagy szó, megvesztegethetetlen krónikása volt. Még Késmárkon végezhette a német gimnáziumot. Ám a második világháború végén hirtelen a történelem forgatagának közepén találta magát, fiatal jogászként a magyar külügyi tárcánál segítette az áttelepítési kormánybiztosság munkáját, hiszen szlovákul is anyanyelvi szinten beszélt. Ezután a szovjetek fogságába került, de sikerült megszöknie. 1947-ben újabb szökés, ezúttal el Magyarországról. Harminchárom évig dolgozott a Szabad Európa Rádiónál, tevékenységét röviden egy szóban is össze lehet foglalni: szolgálat. Szolgálta az otthon maradottakat, az emigráns közösséget, majd mikor már lehetett, a határon túli magyarságot. Sokat dolgozott, de sokat is végzett. Kilencvenötödik születésnapja előtt pár nappal ment el. Kedves Csaba, ezúttal nem magyarázkodom, köszönöm, hogy ismerhettelek, hogy barátomnak neveztél. Nyugodj békében.
Az írás megjelent a Magyar Nemzet 2016. január 4-i számában.
