Tömegek pattannak ki autóikból, és indulnak a park mélye felé Pokémont vadászni. Mint a zombik, úgy tartanak virtuális céljuk felé. Egyik-másik limuzin ajtaja tárva-nyitva marad. Telefonjukat markolászva kergetik a színes lényeket, rohanva a vélt célpontok felé. Ha egy-egy ilyen keljfeljancsit begyűjtenek, elégedett mosoly terül szét az arcokon, de vérszemet kapnak, és egyre mélyebbre merülnek a nem is olyan virtuális nonszenszben. A New York-i Central Parkban egymást taposták az emberek, hogy minél több pontot szerezzenek a játékban. Végül le kellett zárni a parkot, nehogy nagyobb baj legyen.
Mindeközben valahol Aleppó mellett a törmelékkel borított főúton, légitámadás közben rohan egy mentőautó. Az eltalált épületről leomló tégladarabok közül az egyik átüti a szélvédőt. Sűrű Allah akbar hallatszik, a kétségbeesés, a rettegés fohásza. A rohamkocsi tolatásba kezd, sofőrje kikiabál az ablakon a bámészkodóknak, van-e köztük sérült. Majd megint nekiindul, előre a törmelékmezőnek, most már sokkal nagyobbakat döccen az autó. A minden bizonnyal testkamerát viselő szanitéc – egyben videoriporter – kipattan a kocsiból, és nekiered az embertelenségnek, életek után kutatva. Talál is egy földön fetrengő, lábát húzó öreget. De mire hordágyra teszik, a hirtelen összefutó emberek közül valaki kijelenti, hogy már meghalt. Közben a semmiből előbukkan egy férfi, aki villámgyorsan egy eszméletlen – vagy talán már halott – kisgyereket tuszkol a mentőautóba.
Snitt, vége. De gyorsan nagyítsunk bele a videókba. Az egyikben jól öltözött, jól fizetett felhasználók, kezükben személyre szabott, Szent Elmo tüzeként vibráló okostelefonok, mellettük jó kocsik, gazdagon épített környezet, prosperáló város. A másikban izzadságra tapadt törmelékpor, vérző homlok, szétrombolt házak, kihalt utcák, ameddig a szem ellát.
Pörgetem a két videót az agyamban, és hirtelen belém nyilall a kérdés. Van-e közöm e képsorokhoz? Ha igen, mi közöm van hozzájuk? Hol vagyok én e két világ között? Hol helyezem el magam ezen a két pont által meghatározott, mégis valószínűtlen horizonton? Mert az nem lehet, hogy sehol sem vagyok! Itt ugrálnak körülöttem a Pokémonok, csak le kell tölteni egy alkalmazást a telefonomra, és láthatóvá válik a sok kis aranyos lény, a képernyő ablakot nyit erre az érdekes, játékos édenkertre. És valahol messze, GPS-koordinátákon és térerőn túl meg ott van a halott kisfiú, egy sokkal keresetlenebb, sokkal porosabb valóságban. Aki már nem fog menekülni, nem fog ujjlenyomatot adni, aki bizonyosan nem válik vendégmunkássá és frusztrált bevándorlóvá. A rohanó mentőautó sofőrjének agyán egy másodpercre sem villan át, vajon ki tüzelhetett a levegőből. Csak arra összpontosít, hogy durrdefektet ne kapjon a nagy száguldásban. Nem beszélve a zombikként vadászgató New York-iakról, akiknek az agyán aztán tényleg semmi nem villan át. A két videó között nem tudunk elég nagy szakadékot elképzelni, mégis van egy kapocs. Az a vadászgép ott fenn, amely átviharzik az égen, és amely pusztulást hoz.
Az önfeledt, önként választott elhülyüléshez a nyugati ember már rég megváltotta a szabadjegyet. A jegyvásárlást ráadásul dicső trombitaszó kíséretében ejti meg a felhasználó, például olyankor, amikor belép egy Pokémonvilágba a sok közül. A nyugati ember hozzászokott ahhoz, hogy okét nyomjon a felhasználói feltételekre, és kitárul előtte a nagyvilág. Automatikusan kattintgatunk, észrevétlenül szerződéseket írunk alá, döntünk mérlegelés nélkül. Olykor pedig mások életéről dönt a nyugati ember, ugyancsak nem nagyobb energiafelhasználással, mint egy kattintás. A drónhadviselés nem lázálom, hanem három műszakban folytatott munkahelyi tevékenység. A videóban rombolást és halált hozó repülő ugyan nem drón, hanem vadászgép, de ha mostanra már egy kicsit közelebb érezzük magunkhoz egyik vagy másik felvételt és helyszínt, akkor jó az irány. Magunknak sem kell feltétlenül bevallanunk, melyik videó irányába történt az elmozdulás.
Aleppó egykor az emberi kultúra egyik bölcsője volt, most meg akár százötven évbe is beletelhet, mire beheged minden sebe. Bár ha azt vesszük, hogy a hetvenkét évvel ezelőtti budapesti ostrom idejéből maradt lövésnyomokat ma is felfedezhetjük a falakon a Nagykörúttól egysaroknyira, nyugodtan mondhatjuk: Aleppó feltámasztására ezer év sem lesz elég. Vajon mit vétett Aleppó, Szíria, a Közel-Kelet, hogy ennyire embertelen lett az élet arrafelé? Hogyan fordulhatott elő, hogy ennyire elfeledtük meghallgatni a Közel-Kelet problémáit?
Valahogy úgy, hogy a nyugat a fogyasztás eszméletlenségig való hajszolása közben végzetesen magába fordult, ami értéktelenné, értékelhetetlenné tette számára a néha poros, most már törmelékes világot. Nagyon könnyű elpöttyinteni egy-egy bombát, de másokat meghallgatni, megérteni, megsegíteni már-már lehetetlenség. Sok gyerek fog még meghalni, a Pokémonok viszont újrateremtődnek.    

Ez a cikk a Magyar Nemzet 2016. július 27-i számában jelent meg.

Budapest székesfővárosban hétköznap este háromnegyed hat után csak a nemzetközi pályaudvarnak kikiáltott Keletiben lehet nemzetközi vonatjegyet venni. Ezzel akkor szembesültem, amikor egy februári kora este vastag vaspántot találtam a nemzetközi jegypénztár lengőajtaján a Nyugati pályaudvaron. Mellette kijózanító felirat: nyitva 17.45-ig. Naivan azt gondoltam, talán a nagy teret este már nem fűtik, a nemzetközi jegyeladást átveszi valamelyik mezei jegykiadó ablak. Egy aprócska felvidéki utam lett volna Érsekújvárig (Szobtól kurta 25 perc a menetidő, öt perc párkányi várakozással), ez bizony szigorúan nemzetközi viszonylat, tehát tovább kerestem a lehetőséget, hol adományozhatok ezért 3300 forintot a MÁV-nak. Az információs ablaknál egy szűkszavú alkalmazottat találtam, aki a Keleti pályaudvarra irányított.
Mondtam magamban, rendben, pont ezt akartam elkerülni, mivel igen kényelmes módon innen, a Nyugatiból is el lehet érni a keletiből induló EuroNightot, mégpedig Vácon átszállva. Ráadásul a Nyugatiból harminc perc alatt Vácon van az ember, míg a Keletiből a Körvasút soron haladva ötven perc alatt kecmereg ki Budapestről a szerelvény. És akkor szikraként pattant ki agyamból az ötlet: mi lenne, ha az előtte lévő számítógép segítségével az interneten azon nyomban jegyet vennénk? Kiderült, hogy ilyet nem lehet. Kezdett hirtelen kafkaivá válni a helyzet: van két pályaudvar, az egyiken nem lehet nemzetközi jegyet venni, a másikra átmehetnék, de ha beleszámítom, hogy még haza kell ugranom néhány holmiért, akkor máris késésben vagyok. Megkérdeztem, esetleg Vácon lehet-e nemzetközi jegyet venni. Mondta, nem tudja. De nem ám hogy felvenné a telefont, és átcsörögne Vácra!
Ráhagytam, hiszen neki tényleg nem fontos. Elköszöntem a reménytelen esettől, mert a sajátom is kezdett egyre inkább annak tűnni. Láttam, itt ma este mindenképp a Körvasút soron fogok végigzötyögni. Na de fel gyorsan a mobilinternetre, hátha veszek ma este még jegyet! Az online jegyvásárlás tudnivalóit kezdtem olvasni, és kiderült, hogy nemzetközi jegyet otthon egyáltalán nem lehet kinyomtatni, mint a színházjegyet, hanem egy tízjegyű kódért cserébe az állomáson található jegykiadó automata köpi elém. Mivel vásárlás előtt regisztrálni kell a MÁV-Start honlapján, ez még jó tíz perccel vetett volna hátra, ráadásul ellenőriznem kellett volna egy listán, hogy a Keletiben van-e nemzetközijegy-kiadó automata (egyébként van). Az internetes nemzetközi jegyvásárlás rejtelmeit bújva rájöttem, hogy nagyon időigényes a procedúra – a Hogyan vásárolhatok nemzetközi jegyet? című útmutató 15 pontja egy kissé elbizonytalanított. A Fontos információ nem magyar anyanyelvű felhasználók részére nevű linken aztán már végképp elcsúsztam. Nekifutottam még egyszer, de végül feladtam. Itt a kafkai labirintus legmélyére érkeztem.
Nem maradt más hátra, mint hogy könnyű léptekkel kimenjek a Keletibe, ott megváltsam a kézzel írott, harminc napig érvényes menettérti jegyet, és élvezzem az esti fényeket. Igen, Magyarországon kézírást látunk a nemzetközi jegyen, ami szép, hagyományőrző szokás. Ennek nem is lenne különösebb jelentősége, csak amikor mondjuk a Sziget Fesztivál idején háromórás sorban állás után könyörgünk azért, hogy végre elindulhassunk, akkor belátható, mennyire lassítja a jegyeladás folyamatát a kézírás. Szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban vonalkódos, otthon nyomtatott jegyet vagy okostelefonon megjelenített QR-kódot olvas be a kalauz a vonaton. Sőt talán akkora szerencse sem kell hozzá: ma már Érsekújváron is nyomtatóból érkezik a nemzetközi jegy.

A cikk a Magyar Nemzet 2016. március 9. számában jelent meg.

Távozik a krónikás

Skultéty Csaba halálára

Hát szervuuusz! - köszöntött hangosan, és felderült az arca, ha néha-néha találkoztunk a Naphegy lejtőjén. Nem hagyta, hogy bevásárlószatyrát átvegyem, pedig igen sok mindent cipelt haza. Egyszerre minden érdekelte, mit írtam aznap, hogy van a család, mikor találkoztam utoljára közös barátunkkal, Debreceni Misivel. És aztán magáról beszélt, fiumei anyagának kiállításáról, újabb könyvbemutatójáról. Skultéty Csaba számomra maga volt a huszadik század nyitott könyve. Ha nála voltam látogatóban, valami otthonos világú regénybe csöppenve érezte magát az ember, ahol egy müncheni antikváriumban általa vásárolt könyv ugyanúgy el tudott indítani egy kacskaringós, izgalmas történetet, mint egy minapi cikktéma. Én az a generáció vagyok, amely már csak elméletileg hallhatta őt Ambrus Mártonként a Szabad Európa Rádióban, ennek ellenére ugyanúgy el tudom képzelni Csabát a cigarettafüstös müncheni rádióstúdióban, mint a szüleim generációjához tartozó sok ezer embert, aki a recsegő hullámhosszra hangolt egykoron. Feleségemmel 2006 nyarán valószínűtlen, egyben emlékezetes apropóból találtuk ott magunkat Csaba budai lakásában. Azon az augusztusi tűzijátékos estén, amikor leszakadt az ég, és méteres víz hömpölygött Budapest utcáin, gyorsan ki kellett találnunk, hova húzódunk be, hogy ne kelljen csurom vizesen egész hazáig botladoznunk. Hazafelé útba esett Csaba Vártól nem messze lévő lakása. Az égzengés után nyomban felhívtam, tud-e egy teát adni. Alig akarta elhinni, hogy azért akarjuk rátörni az ajtót, mert bőrig áztunk és reszketünk a hidegtől. Miközben a parkettáján ültünk, és ruháinkat szárogattuk, azt mondta, csak a tévéből értesült az iménti viharról, pedig, látjátok, a fenti kisablak is nyitva van.

Más világban élt, és mégis megrögzötten a jelenben, vérbeli újságíróként. Asztalán mindig ott volt az aznapi Népszabadság és a Magyar Nemzet, és még ki tudja, hányféle folyóirat és könyv. Szerkesztőségekkel, kiadókkal, antikváriumokkal tárgyalt, figyelte az európai, de különösen a német és a szlovák közélet eseményeit. Tudtam róla, hogy odavan Fiuméért, és mindent gyűjtött, ami a város Monarchia-beli múltjával kapcsolatos. Mindig sajnálni fogom, hogy az e témában rendezett kiállításra a Széchenyi-könyvtárba nem jutottam el. Szenvedélyesen szerette a Felvidéket, a világok szélére került Nagykapost, az Ung vidékét. Úgy képzelem, nem volt nap, hogy ne gondolt volna vissza ifjúságának helyszínére. Egy naphegyi egymásba botlásunk alkalmával jól le is szidott. - Na, kiolvastad már a könyvet, amit adtam? Nem? Na, addig a szemem elé ne kerülj! - mondta, és én szégyenszemre egyszemélyes gyorstalpaló tanfolyam keretében bifláztam be életrajzát A Szabad Európa Rádiótól az Ung partjáig című kötetéből, hogy ha újra összeakadunk, majd ne kelljen magyarázkodnom. Skultéty Csaba a történelmi Nagy-Magyarország, sokat szenvedett hazánk egyik utolsó, és ami nagy szó, megvesztegethetetlen krónikása volt. Még Késmárkon végezhette a német gimnáziumot. Ám a második világháború végén hirtelen a történelem forgatagának közepén találta magát, fiatal jogászként a magyar külügyi tárcánál segítette az áttelepítési kormánybiztosság munkáját, hiszen szlovákul is anyanyelvi szinten beszélt. Ezután a szovjetek fogságába került, de sikerült megszöknie. 1947-ben újabb szökés, ezúttal el Magyarországról. Harminchárom évig dolgozott a Szabad Európa Rádiónál, tevékenységét röviden egy szóban is össze lehet foglalni: szolgálat. Szolgálta az otthon maradottakat, az emigráns közösséget, majd mikor már lehetett, a határon túli magyarságot. Sokat dolgozott, de sokat is végzett. Kilencvenötödik születésnapja előtt pár nappal ment el. Kedves Csaba, ezúttal nem magyarázkodom, köszönöm, hogy ismerhettelek, hogy barátomnak neveztél. Nyugodj békében.

Az írás megjelent a Magyar Nemzet 2016. január 4-i számában.

Szlovákia lakosságának mintegy fele szerint az elmúlt években javultak a szlovák–magyar kapcsolatok, derül ki egy friss felmérésből. Mintegy fele... Talányos kifejezés. A másik mintegy fele szerint meg nem,
mondhatnánk cinikusan. Ám második olvasatra is csak hümmögök a Polis Slovakia közvélemény-kutató számain. Nem szeretem az ilyesfajta felméréseket, mert számok, százalékok alapján nem nagyon lehet
ítéletet mondani szimpátiákról, ezernyi szál által meghatározott nemzetközi viszonyokról.
No de lássuk, mit válaszoltak a szlovák állampolgárok arra a kérdésre, hogy „Ön szerint javultak vagy romlottak az elmúlt tíz évben Szlovákia és Magyarország kapcsolatai?”. A válaszadók 44,9 százaléka szerint javultak a kapcsolatok, 30,6 százalék szerint viszont nem változtak. 10,3 százalékuk azt állította, hogy a kétoldalú kapcsolatok egyenesen romlottak az elmúlt évtizedben. Valóban, győzött a javulás tábora, a konfrontatív szomszédolást már évek óta maga mögött hagyta a két ország. Ahhoz képest, hogy 2009-ben egy szécsényi szlovák–magyar kormányfői találkozó után Robert Fico távozó furgonjának alig nyitott ajtajából kikandikáltak a biztonsági emberek puskacsövei, sokkal jobbak a mostani viszonyok.
Azok a fegyverek mellesleg semmissé tették szememben a határszéli kézfogót, amelyen amúgy is azzal kezdte Bajnai Gordon és kollégája, hogy sajnálkoztak Sólyom László meghiúsult hídon átkelős, Révkomáromba tervezett útjának körülményei miatt. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, az energiabiztonság és a migránsválság kérdése különösebb előzetes megfontolások nélkül is egymás felé terelte Európa közepén ezt a két országot. Ilyen helyzetben egymás gyomrozása luxus volna, bár eljátszhatunk a gondolattal, mit hozna ki vezetőinkből, ha a röszkei határbalhé mondjuk Parassapuszta–Ipolyság között ismétlődne meg.
De vissza a számokhoz! Ha összeadjuk a „nem változott a viszony” és a „romlott a viszony” tábort, mindjárt egy kövér 40,9 százalékot kapunk, amely csupán 4 százalékkal tér el a „javult a viszony” táborától. Ennek alapján pedig pont annyit mondhatnánk, hogy elég kijózanítóan alakul a tíz év mérlege. Döbbenetes egybeesés, hogy a magya–szlovák és a szlovák–felvidéki magyar viszony stagnálását a Szlovákiában élők egyaránt 30,6 százaléka vallja. Talán ugyanaz a 30 százalék? Nem lehet tudni, mindenesetre elég szomorú, hogy közel egyharmadnyi válaszadó semmi, de semmi elmozdulást nem lát se ide, se oda. Az is fölöttébb érdekes, hogy a többségi szlovákok és a kisebbségi magyarok viszonyát leíró számok is éppen azt a mintát követik, mint a nagy szlovák–magyar viszonyét. (Itt a javult, nem változott, romlott táborok 42,2, 30,6 és 11,1 százalékot kaptak.)
Ez két nagyon jellegzetes dologra is rávilágíthat. Vagy azt jelenti, hogy a szlovákok a kisebbségi közösség fénytörésén keresztül látják hazánkat, vagy azt, hogy számukra valójában mindegy, egykutya, kiről beszélünk, itteni vagy Dunán túli magyarról. Persze reprezentatív felmérésről lévén szó, a válaszadók tíz százaléka kétségkívül magyar volt, de ez kevéssé befolyásolhatta a nagy képletet.
A nagy képlet pedig a következő. Egyenletes, magasan húzódó támogatottsági görbe jelzi jó ideje itt is, ott is a kormányzó párt támogatottságát. Messze-messze alatta bukdácsolnak az ellenzék erői. Ehhez kérni lehet egy kávét. Orbán és Fico kávézik, és bolondok lennének felesleges frontot nyitni odamondogatós szlovákozással, a magyar kártya előrántásával egy-kétezer szavazó elérése érdekében. Ennek tükrében a szlovák–magyar viszony se nem jobb, se nem rosszabb, olyan, amilyen. Ha békén hagyják ezt a kérdést, megy minden a maga útján.
Például Besztercebányáról a szélsőszlovák Marian Kotleba Bősön magyar szinkrontolmáccsal turbózva tartott tüntetést a menekülttábor megnyitása ellen. Gyönyörű. Fico – ha egyáltalán foglalkozik ezzel – maximum Kotlebáékat használja a szélsőjobb érzelmekbe mártott lakmuszpapírnak, hogy bemérhesse az ultranacionalista tábor nagyságát. És akkor megnyugodhat, ezzel a minoritással nincs mit kezdeni. Mint az a bajszos megyefőnök bevándorlásellenes tüntetésén részt vevő, bő hatvan-hetven emberből is látható, ez a tábor nem nagyon mobilizálható, elmúltak (remélem) a Slotás-tankos idők. Meg például van egyezmény a V4-ek második legnagyobb városainak – Debrecen, Brünn, Kassa és Krakkó – turisztikai együttműködéséről, egyetemeiken zajló kutatások összehangolásáról. Sokkal több ilyen kéne.
Kijózanodásunk érdekében azonban a lakosságot megkérdezték arról is, mely szomszéd országgal a legjobb a kapcsolat. Itt a kötelezően elvárható Csehország lett a befutó (elég csak végignézni vasárnap délutántól az autópályák nyugat felé tartó sávjain: a vendégmunkások tömött sorokban indulnak dolgozni Brünnbe, Prágába). Következik a második kedvenc, Ausztria (szintén tömött sorok vasárnaponként), majd Lengyelország. Hazánk csak Ukrajnát tudta megelőzni ebben a versenyben…
Eseménytelen, reménykeltő néhány éven van túl a szlovmagy (igen, van ilyen belterjes műszó!) párbeszéd, nincs perpatvar, nincs félrebeszélés. De mi tölti be ezt a kellemes űrt? Ezt kellene még egy kicsit jobban kitalálni. Mert a csendesség egy idő után zavaró is tud lenni.