Szlovákia lakosságának mintegy fele szerint az elmúlt években javultak a szlovák–magyar kapcsolatok, derül ki egy friss felmérésből. Mintegy fele... Talányos kifejezés. A másik mintegy fele szerint meg nem,
mondhatnánk cinikusan. Ám második olvasatra is csak hümmögök a Polis Slovakia közvélemény-kutató számain. Nem szeretem az ilyesfajta felméréseket, mert számok, százalékok alapján nem nagyon lehet
ítéletet mondani szimpátiákról, ezernyi szál által meghatározott nemzetközi viszonyokról.
No de lássuk, mit válaszoltak a szlovák állampolgárok arra a kérdésre, hogy „Ön szerint javultak vagy romlottak az elmúlt tíz évben Szlovákia és Magyarország kapcsolatai?”. A válaszadók 44,9 százaléka szerint javultak a kapcsolatok, 30,6 százalék szerint viszont nem változtak. 10,3 százalékuk azt állította, hogy a kétoldalú kapcsolatok egyenesen romlottak az elmúlt évtizedben. Valóban, győzött a javulás tábora, a konfrontatív szomszédolást már évek óta maga mögött hagyta a két ország. Ahhoz képest, hogy 2009-ben egy szécsényi szlovák–magyar kormányfői találkozó után Robert Fico távozó furgonjának alig nyitott ajtajából kikandikáltak a biztonsági emberek puskacsövei, sokkal jobbak a mostani viszonyok.
Azok a fegyverek mellesleg semmissé tették szememben a határszéli kézfogót, amelyen amúgy is azzal kezdte Bajnai Gordon és kollégája, hogy sajnálkoztak Sólyom László meghiúsult hídon átkelős, Révkomáromba tervezett útjának körülményei miatt. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, az energiabiztonság és a migránsválság kérdése különösebb előzetes megfontolások nélkül is egymás felé terelte Európa közepén ezt a két országot. Ilyen helyzetben egymás gyomrozása luxus volna, bár eljátszhatunk a gondolattal, mit hozna ki vezetőinkből, ha a röszkei határbalhé mondjuk Parassapuszta–Ipolyság között ismétlődne meg.
De vissza a számokhoz! Ha összeadjuk a „nem változott a viszony” és a „romlott a viszony” tábort, mindjárt egy kövér 40,9 százalékot kapunk, amely csupán 4 százalékkal tér el a „javult a viszony” táborától. Ennek alapján pedig pont annyit mondhatnánk, hogy elég kijózanítóan alakul a tíz év mérlege. Döbbenetes egybeesés, hogy a magya–szlovák és a szlovák–felvidéki magyar viszony stagnálását a Szlovákiában élők egyaránt 30,6 százaléka vallja. Talán ugyanaz a 30 százalék? Nem lehet tudni, mindenesetre elég szomorú, hogy közel egyharmadnyi válaszadó semmi, de semmi elmozdulást nem lát se ide, se oda. Az is fölöttébb érdekes, hogy a többségi szlovákok és a kisebbségi magyarok viszonyát leíró számok is éppen azt a mintát követik, mint a nagy szlovák–magyar viszonyét. (Itt a javult, nem változott, romlott táborok 42,2, 30,6 és 11,1 százalékot kaptak.)
Ez két nagyon jellegzetes dologra is rávilágíthat. Vagy azt jelenti, hogy a szlovákok a kisebbségi közösség fénytörésén keresztül látják hazánkat, vagy azt, hogy számukra valójában mindegy, egykutya, kiről beszélünk, itteni vagy Dunán túli magyarról. Persze reprezentatív felmérésről lévén szó, a válaszadók tíz százaléka kétségkívül magyar volt, de ez kevéssé befolyásolhatta a nagy képletet.
A nagy képlet pedig a következő. Egyenletes, magasan húzódó támogatottsági görbe jelzi jó ideje itt is, ott is a kormányzó párt támogatottságát. Messze-messze alatta bukdácsolnak az ellenzék erői. Ehhez kérni lehet egy kávét. Orbán és Fico kávézik, és bolondok lennének felesleges frontot nyitni odamondogatós szlovákozással, a magyar kártya előrántásával egy-kétezer szavazó elérése érdekében. Ennek tükrében a szlovák–magyar viszony se nem jobb, se nem rosszabb, olyan, amilyen. Ha békén hagyják ezt a kérdést, megy minden a maga útján.
Például Besztercebányáról a szélsőszlovák Marian Kotleba Bősön magyar szinkrontolmáccsal turbózva tartott tüntetést a menekülttábor megnyitása ellen. Gyönyörű. Fico – ha egyáltalán foglalkozik ezzel – maximum Kotlebáékat használja a szélsőjobb érzelmekbe mártott lakmuszpapírnak, hogy bemérhesse az ultranacionalista tábor nagyságát. És akkor megnyugodhat, ezzel a minoritással nincs mit kezdeni. Mint az a bajszos megyefőnök bevándorlásellenes tüntetésén részt vevő, bő hatvan-hetven emberből is látható, ez a tábor nem nagyon mobilizálható, elmúltak (remélem) a Slotás-tankos idők. Meg például van egyezmény a V4-ek második legnagyobb városainak – Debrecen, Brünn, Kassa és Krakkó – turisztikai együttműködéséről, egyetemeiken zajló kutatások összehangolásáról. Sokkal több ilyen kéne.
Kijózanodásunk érdekében azonban a lakosságot megkérdezték arról is, mely szomszéd országgal a legjobb a kapcsolat. Itt a kötelezően elvárható Csehország lett a befutó (elég csak végignézni vasárnap délutántól az autópályák nyugat felé tartó sávjain: a vendégmunkások tömött sorokban indulnak dolgozni Brünnbe, Prágába). Következik a második kedvenc, Ausztria (szintén tömött sorok vasárnaponként), majd Lengyelország. Hazánk csak Ukrajnát tudta megelőzni ebben a versenyben…
Eseménytelen, reménykeltő néhány éven van túl a szlovmagy (igen, van ilyen belterjes műszó!) párbeszéd, nincs perpatvar, nincs félrebeszélés. De mi tölti be ezt a kellemes űrt? Ezt kellene még egy kicsit jobban kitalálni. Mert a csendesség egy idő után zavaró is tud lenni.