Tömegek pattannak ki autóikból, és indulnak a park mélye felé Pokémont vadászni. Mint a zombik, úgy tartanak virtuális céljuk felé. Egyik-másik limuzin ajtaja tárva-nyitva marad. Telefonjukat markolászva kergetik a színes lényeket, rohanva a vélt célpontok felé. Ha egy-egy ilyen keljfeljancsit begyűjtenek, elégedett mosoly terül szét az arcokon, de vérszemet kapnak, és egyre mélyebbre merülnek a nem is olyan virtuális nonszenszben. A New York-i Central Parkban egymást taposták az emberek, hogy minél több pontot szerezzenek a játékban. Végül le kellett zárni a parkot, nehogy nagyobb baj legyen.
Mindeközben valahol Aleppó mellett a törmelékkel borított főúton, légitámadás közben rohan egy mentőautó. Az eltalált épületről leomló tégladarabok közül az egyik átüti a szélvédőt. Sűrű Allah akbar hallatszik, a kétségbeesés, a rettegés fohásza. A rohamkocsi tolatásba kezd, sofőrje kikiabál az ablakon a bámészkodóknak, van-e köztük sérült. Majd megint nekiindul, előre a törmelékmezőnek, most már sokkal nagyobbakat döccen az autó. A minden bizonnyal testkamerát viselő szanitéc – egyben videoriporter – kipattan a kocsiból, és nekiered az embertelenségnek, életek után kutatva. Talál is egy földön fetrengő, lábát húzó öreget. De mire hordágyra teszik, a hirtelen összefutó emberek közül valaki kijelenti, hogy már meghalt. Közben a semmiből előbukkan egy férfi, aki villámgyorsan egy eszméletlen – vagy talán már halott – kisgyereket tuszkol a mentőautóba.
Snitt, vége. De gyorsan nagyítsunk bele a videókba. Az egyikben jól öltözött, jól fizetett felhasználók, kezükben személyre szabott, Szent Elmo tüzeként vibráló okostelefonok, mellettük jó kocsik, gazdagon épített környezet, prosperáló város. A másikban izzadságra tapadt törmelékpor, vérző homlok, szétrombolt házak, kihalt utcák, ameddig a szem ellát.
Pörgetem a két videót az agyamban, és hirtelen belém nyilall a kérdés. Van-e közöm e képsorokhoz? Ha igen, mi közöm van hozzájuk? Hol vagyok én e két világ között? Hol helyezem el magam ezen a két pont által meghatározott, mégis valószínűtlen horizonton? Mert az nem lehet, hogy sehol sem vagyok! Itt ugrálnak körülöttem a Pokémonok, csak le kell tölteni egy alkalmazást a telefonomra, és láthatóvá válik a sok kis aranyos lény, a képernyő ablakot nyit erre az érdekes, játékos édenkertre. És valahol messze, GPS-koordinátákon és térerőn túl meg ott van a halott kisfiú, egy sokkal keresetlenebb, sokkal porosabb valóságban. Aki már nem fog menekülni, nem fog ujjlenyomatot adni, aki bizonyosan nem válik vendégmunkássá és frusztrált bevándorlóvá. A rohanó mentőautó sofőrjének agyán egy másodpercre sem villan át, vajon ki tüzelhetett a levegőből. Csak arra összpontosít, hogy durrdefektet ne kapjon a nagy száguldásban. Nem beszélve a zombikként vadászgató New York-iakról, akiknek az agyán aztán tényleg semmi nem villan át. A két videó között nem tudunk elég nagy szakadékot elképzelni, mégis van egy kapocs. Az a vadászgép ott fenn, amely átviharzik az égen, és amely pusztulást hoz.
Az önfeledt, önként választott elhülyüléshez a nyugati ember már rég megváltotta a szabadjegyet. A jegyvásárlást ráadásul dicső trombitaszó kíséretében ejti meg a felhasználó, például olyankor, amikor belép egy Pokémonvilágba a sok közül. A nyugati ember hozzászokott ahhoz, hogy okét nyomjon a felhasználói feltételekre, és kitárul előtte a nagyvilág. Automatikusan kattintgatunk, észrevétlenül szerződéseket írunk alá, döntünk mérlegelés nélkül. Olykor pedig mások életéről dönt a nyugati ember, ugyancsak nem nagyobb energiafelhasználással, mint egy kattintás. A drónhadviselés nem lázálom, hanem három műszakban folytatott munkahelyi tevékenység. A videóban rombolást és halált hozó repülő ugyan nem drón, hanem vadászgép, de ha mostanra már egy kicsit közelebb érezzük magunkhoz egyik vagy másik felvételt és helyszínt, akkor jó az irány. Magunknak sem kell feltétlenül bevallanunk, melyik videó irányába történt az elmozdulás.
Aleppó egykor az emberi kultúra egyik bölcsője volt, most meg akár százötven évbe is beletelhet, mire beheged minden sebe. Bár ha azt vesszük, hogy a hetvenkét évvel ezelőtti budapesti ostrom idejéből maradt lövésnyomokat ma is felfedezhetjük a falakon a Nagykörúttól egysaroknyira, nyugodtan mondhatjuk: Aleppó feltámasztására ezer év sem lesz elég. Vajon mit vétett Aleppó, Szíria, a Közel-Kelet, hogy ennyire embertelen lett az élet arrafelé? Hogyan fordulhatott elő, hogy ennyire elfeledtük meghallgatni a Közel-Kelet problémáit?
Valahogy úgy, hogy a nyugat a fogyasztás eszméletlenségig való hajszolása közben végzetesen magába fordult, ami értéktelenné, értékelhetetlenné tette számára a néha poros, most már törmelékes világot. Nagyon könnyű elpöttyinteni egy-egy bombát, de másokat meghallgatni, megérteni, megsegíteni már-már lehetetlenség. Sok gyerek fog még meghalni, a Pokémonok viszont újrateremtődnek.    

Ez a cikk a Magyar Nemzet 2016. július 27-i számában jelent meg.